Még pár kép

Utolsó nap a táborban

Este eldöntöttük, hogy a láthatatlan kanyont szeretnénk megnézni, már akinek kedve van hozzá.

Kanyon Nevidio a neve. Saját buszunkkal mentünk, majd kellemes séta után a kanyoningos kiindulóponthoz értünk. Itt veszik fel neopren öltözetüket azok, akik végig/át akarnak jutni a folyó ezen szakaszán. Mi is nekiindultunk benézni a kanyonba. Szerencsére a vízálló túraszandálban voltam, amin néhány perccel azelőtt még bosszankodtam, ugyanis a talpa elég sima, könnyen csúszik. De nagyon jó választás volt mégis, mert simán belelábaltam a patakba, nem kellett köveken másznom. Így jutottunk el a kanyon kezdetéhez. Az ügyes fiatalok lemásztak még egy pár méter kövön a víz szintjéig, és belementek „szügyig” a patakba, de aztán hirtelen mélyült, így visszafordultak.

Ismét a patakban vagy köveken ügyeskedve kiértünk a kanyonból, majd felsétáltunk a hidra, és onnan is megnéztük a kanyon alján valóban láthatatlan folyót. (csak semmi ellentmondás, megnézni a láthatatlant.....)

Hazafelé Zabljakban megejtettük az utolsó bevásárlást, kávézást...., majd mivel elromlott az idő, kivárván a buszunk indulását, busszal, már esőben értünk haza.

Maradt a pakolás, no meg még egy jó közös játék a szobánkban, aminek nagyon örültünk. Egyrészt a vidám időtöltésnek, másrészt annak, hogy asztalunk és négy székecskénk is volt, no meg hely, hogy körülüljük az asztalt. A lehetőséget, hogy a szobánkban konyhasarok is volt, kihasználva gyömbérteát ittunk, majd nyakára léptünk egy üveg VRANAC-nak. Nagyon finom helyi palackozott bor. Sűrű, sötét..... és nagyon finom!

Hatodik nap

A terv a Bobotov Kuk 2523 m magas csúcsa volt. 1900 m magasról indulva és 1460 m-re vissza.

Reggel 6-kor indultunk, ¾ 7-től túráztunk este 8-ig, 2 óra megszakítással. A megszakítás csak a lustáknak avagy félősöknek volt, akik velem együtt nem vállalták be a csúcshoz vezető kb 170-180 méter csupasz meredeket a gerinctől fel.

Szóval: 2340 m-en volt a Bobotov gerince. Itt maradtunk páran, hogy megvárjuk, amíg a többiek megjárják a csúcsot. Szintkülönbségből számítva kb 1 óra. Már másfél is eltelt, mikor kezdtünk aggódni, és a lefelé jövőktől érdeklődtünk, hogy látták-e a csoportot. Mondták, 20 perc múlva itt lesznek. S lőn. Kiderült, hogy fenn a Durmitor hegység legmagasabb csúcsán írtak is a csúcsnaplóba, majd mindenki alá is írta.
Már addig is volt néhány technikás rész, de a nap folyamán rengeteg. A lefelé menet is jócskán igényelt figyelmet a görgő kövek miatt, az öttagú előőrs pedig nem látta fentről a cikk-cakk utat, így helyenként úttalan utakon jártunk. (ugye milyen jó szókép?) A napi szintemelkedés kb 1700 m, a süllyedés kb 2000m.
Négykézláb, fenéken, görgő kövek, nagy sziklák, …..
Csodás volt, de kinyúltunk. A gerinctől lefelé mindenütt megtartottuk előőrsi pozíciónkat, ami nagy megelégedéssel töltött el bennünket, mert egyenletes
kellemes tempóban mentünk-másztunk.

Az egyik megállónál láttunk egy barlangszerű képződményt, de nem az volt a jégbarlang. Az 500m-re volt légvonalban. Legújabb definíció: „A légvonal olyan elképzelt távolság, aminek semmi köze nincs a valós hely és terepviszonyokhoz, de ad egy lelkesítő adatot, miszerint közel a cél.”
Jó kis mászás után eljutottunk egy nagy üreg bejáratához. Bátrabbak és elszántabbak lemásztak a nem túl hívogató meredélyen, hogy némi akaratlan csúszkálás után 0 fok körüli hőmérsékleten néhány fényképet készíthessenek eme természeti csodáról. Hátha kapok majd képet róla! Tartózkodóan a barlang bejáratánál időztem el.
Aztán jött a lefelééééééé. Már fentről is kissé ijesztő volt a lehetőség, de a keményebb része majd később jött. Vissza is kiáltottunk hogy annyira nem vészes. Egyik lány még azt is hozzátette: lehetne rosszabb is! Nem kellett túl sokat menni, s lett rosszabb. Szinte meredek sziklafal lefelé, ott legalább 20 m magasnak tűnt. Ki nadrágféken, ki lefelé mászva lejutott rajta.

Ezután találkoztunk egy fiatal párral, jó nagy, nehéz hátizsákot cipeltek mindketten. Megkérdeztük, honnan jönnek,mióta. A Fekete tótól, 3 órája. Az a mi célunk is. Reménykedtünk (akkor még) hogy ha felfelé akkora cuccal 3 óra, talán lefelé csak feleannyi. DE NEM!
„A töbör az egyik leggyakoribb és legjellegzetesebb felszíni karsztforma. Kerekded, zárt szintvonalú mélyedések. Átmérőjük néhány métertől több száz méterig ...” (wikipédia)
Igen! Töbörbe be, töbörből ki, aztán megint, újra meg újra! És megint!

Be kell vallani, gyönyörűek és igen változatosak voltak nagyság, mélység, átmérő és kinézet alapján is!

Aztán egyszer csak megláttuk messze a fenyőerdőt, ami a tópartot jelezte. Már csak egy órányi út volt odáig.
Utunk becsatlakozott az esős napon megtett útba, ami ugyanolyan hosszú, de szárazon sokkal barátságosabb volt. A patak utáni pihenőhelyen bevártuk az üldöző csapatot is, majd az ötfős különítmény is megérkezett. Együtt indultunk a tóhoz, illetve leginkább a büféhez, hogy legalább a szomjunkat olthassuk. Szokás szerint a föld alól rögtön előpattant a parkőr, s nyugtázta 3 € belépőink meglétét.
Ahogy jött, úgy el is tűnt.
Nemsokára a csapat vége is megérkezett, s együtt indultunk neki a hazafelé szigorúan monoton emelkedő útnak.
Ja! a terv az volt, hogy azért indulunk reggel hatkor, hogy kb 2-re már hazaérjünk, és a vége úgyis erdőben lesz, nem sülünk meg :))))

Emlékezetes, szép túra volt!